Mielőtt kiutaztam az EB-re úgy gondoltam, hogy a belgák fogják megnyerni, mert fiatal, gyors és erős csapatuk van. Aki követte az EB-t, az láthatta, hogy ezek az értékek egyik csapat eredményében sem játszottak szerepet, vagy csak elvétve. Ennek megkoronázása volt a mai döntő, ahol több történelmi eseményt is láthattunk. Már aki ébren tudott maradni. Merthogy minden idők legszarabb EB döntőjét láthattuk az biztos. Kicsit olyan volt az ember érzése, mintha egy magyar bajnokit nézne. Ötlettelen, koncepció nélküli játék mindkét részről. De maradjunk a tényeknél! EB döntőben korábban még sose volt 0-0 a végeredmény. Hát most lett. Emellett Portugália a hosszabbításban egy egyéni akciót követően (Eden) betalált és ezzel első EB címét nyerte meg. Megérdemelték? Nem. A franciák megérdemelték volna? Nem. Már a döntő előtt is az volt a véleményem, hogy az EB egészét tekintve két olyan csapat játszik döntőt, akik közül egyik se érdemli meg a trófeát. A Portugáloknak már a csoportkörben búcsúzniuk kellett volna. A horvátok ellen is úgy éreztem, hogy jobb ha hazamennek. 7 meccsből 1 győzelem és 6 döntetlen a mérleg. Ezzel EB-t lehet nyerni. Gondolom a görögöktől tanulták, akik 2004-ben pont ellenük bizonyították, hogy az antifoci eredményre vezet. Az egész EB alatt nem volt egyetlen mérkőzésük, ahol fel lehetett volna fedezni valami koncepciót, tudatosságot a játékukban. Nézhetetlen meccseket játszottak. Az ellenünk elért 3-3-nál is mi voltunk azok, akik miatt jó meccs lett, nem azért mert Rinyáldóék varázsoltak.

A franciák kerete a nevek alapján baromi erősnek tűnt, azonban csapatként nullák voltak. A nyitómeccsen a románok ellen Payet utolsó percekben jól eltalált lövésével tudtak csak nyerni, az albánok ellen meg a hosszabbításban sikerült csak előnyhöz jutniuk. Svájc ellen ordított, hogy jó a 0-0, nem is fociztak. Az egyenes ágon egyedül a németek számítottak komoly ellenfélnek az elődöntőben. Ott sem ők voltak a jobbak. Bár a németek meddő mezőnyfölényére sem lehetett volna mondani, hogy pontozással nyertek volna. Na de akkor ki érdemelte volna meg a trófeát?

Az EB üde színfoltját nem a sztárokkal teletűzdelt nagyok hozták, hanem a kicsik. A magyar válogatott úgy utazhatott ki, hogy minden meccs ajándék, és élvezzük, amíg itt vagyunk. És élvezték is. Mi is. Ugyanígy gondolkodott Izland és Wales is. Kár, hogy a walesiek beszartak és a portugálok ellen nem azt az ötletes focit játszották, amit a belgák ellen. Ezzel együtt az elődöntőbe jutással ők okozták a torna legnagyobb meglepetését. Izland az angolok kiverésével a második, míg mi a csoportgyőzelemmel a harmadikok vagyunk. Nem azt mondom, hogy a kicsik érdemelték volna a trófeát, de az biztos, hogy a látványos fociért sokkal többet tettünk, mint a "sztárcsapatok". A kicsik nem brillíroztak, hanem csinálták azt, amit tudnak. Ezzel szemben a sztárcsapatok mélyen tudásuk alatt teljesítettek. Nem volt karaktere a játékuknak. Kirakták a mezt a pályára és várták, hogy majd lesz valami. Nem tudom, hogy ezen az EB-n született-e a legtöbb döntetlen, de ha tippelnem kéne akkor sanszos, hogy igen. Miért? Mert a csapatok nem akartak támadni. Annyira a bunkerfoci volt asztalon, hogy eszükbe se jutott támadásokat vezetni. A hátul passzolgatásból pedig minden csapat jelesre vizsgázott. Az UEFA bezsebelt 800M EUR netto hasznot, így mindenki nyert. Csak a nézők nem. A néző át lett baszva. Ha Európa legjobbjai ennyire képesek akkor bizony ennek a sportágnak ez az EB a vég kezdete. Az amikor leülök egy meccset megnézni azt várom, hogy küzdés, hajtás, szép akciók vannak, és de kár, hogy vége. Ezzel szemben az EB alatt többször is úgy ültem le megnézni egy meccset, hogy mindegy ki, csak valaki rúgjon egy nyomorult gólt, nehogy hosszabbítás legyen és még fél órát kelljen nézni ezt a szart.

Szerencsére a világ más pontjain nem ilyen súlyos a helyzet. A döntővel párhuzamosan a neten egy perui bajnokit is volt szerencsém nézni. Ayachuco - Alianza Lima. Két középcsapatról beszélünk, nem zavarnak sok vizet hazájukban sem. A meccs viszont remek volt. Szeretem nézni ezeket a meccseket, mert ezek hajtanak. Rengeteg a technikai hiba, de futnak, harapnak az utolsó percig és nem érdekli őket, hogy mi az eredmény. Mennek előre amíg a spori le nem fújja. Évek óta követem a dél-amerikai ligákat és az argentin és brazil bajnokság kivételével szinte mindig valami jó meccsbe futok bele. A perui és chilei bajnokik a sok hiba ellenére látványosak és élvezetesek. Mondhatnánk, hogy persze, mert ott több pénz van a fociban. De nem.

Vegyük a mai perui meccset! Az Ayachuco játékoskeretének összértéke 4.78M EUR és 31 fős. Átlagosan tehát 1 játékos 154K EUR. Ez megfelel az NBII-ből feljutó Mezőkövesd játékoskeretének. Az Alianza Lima összértéke 7.15M EUR és 28 játékos alkotja. Ez kicsit több mint mondjuk a Debrecen, de lényegesen kevesebb mint a Vidi vagy a Fradi. Fogok idén hasonló színvonalat, hajtást látni az NBI-ben mondjuk egy Mezőkövesd-Debrecen meccsen? Nem. Bármelyik csapat az NBI-ben simán szétfutna mindenkit, és gyanús, hogy bajnok lenne. Miért, jobban fociznak? Nem. Csak ők szívből csinálják, mert szeretik. Nem pedig légiós zsoldosok.

Ugyanez volt felfedezhető a magyar válogatott játékán is. Elhitték, hogy oda tudják passzolni. Elhitték, hogy át tudják venni a labdát. Elhitték, hogy meg tudják csinálni a cselt, és elhitték, hogy tudnak gólt lőni. Ennyi. És futottak, hajtottak az utolsó percig. Hibáztak? Igen, sokat. Érdekelt valakit? Nem, egyből mentek és csinálták tovább. Meglett az eredménye? Igen, egy ország ünnepelt egy 4-0-ra kikapó csapatot. Mert vereség és vereség között is van különbség. A franciák ma megalázóbban kaptak ki a hosszabbításban 1-0-ra, mint mi a belgák ellen. Miért? Mert mi legalább megpróbáltuk. Ők még erre sem voltak képesek. Nem küzdöttek, nem hajtottak, nem haltak meg a pályán. Csak simán elvéreztek. És ha fordítva van, akkor ugyanezt mondom a portugálokról is.

És amikor évek múlva eszünkbe jut ez a nyár, akkor nem a sztárok jutnak majd eszünkbe, mert azok ott se voltak. De volt ott egy csapat. 23 magyar fiú akik felejthetetlen perceket szereztek. És majd mondhatjuk, hogy emlékszel, amikor Stieber átemelte az osztrák kapust? Vagy, hogy Izland ellen az utolsó percben egyenlítettünk, és felrobbant a Velodrome, mert 40 ezer magyar ugrott talpra? Emlékszel Gera mekkora dugót rakott a portugáloknak? Emlékszel Rinyáldó hogy hisztizett, amikor Dzsudzsák beverte a 3. magyar gólt? Emlékszel, amikor 4-0-ra kikaptunk és fél óra múlva még mindig ünnepeltünk a stadionban? Emlékszel.... Igen, emlékszem. Ott voltam, és ezt már senki nem veheti el Tőlünk. 2 hét leforgása alatt megtanulták a franciák, hogy az ami piros-fehér-zöld, az nem olasz, hanem magyar. Elértük, hogy a semleges nézők is nekünk szurkoljanak, mert igenis mi fociztunk. Sok-sok hibával, de mentünk előre, és játszottuk a saját játékunkat. Még a trófeát megnyerő Portugália ellen is. És megnyertük a csoportot, ahol a fogadóirodák a 4. helyre vártak minket. Igen, borítottuk a papírformát és csodát tettünk. A maga módján Portugália is csodát tett ahogy a görögök is 2004-ben. Csoda, hogy ilyen szar játékkal EB-t lehet nyerni.

(02:18)

7100 km-ert utaztunk az EB ideje alatt. A túra költsége 808 EUR, melynek több mint a fele útdíj. Előzetesen számítottunk is rá, hogy így lesz, de azért így is értek meglepetések minket. Például Torinót elhagyva, amikor Lyon felé átértünk a határon, akkor egyből egy fizetőkapu állta utunkat. 44 eurót gomboltak le rólunk. Rá is kérdeztem, hogy akkor ez most egész Lyonig tart? Nem, nem. Ez csak az alagút. Hogy mi? Egy 12 km-es alagútért dobtunk ki egy vagyont. Mint később kiderült, meg lehetett volna kerülni. Ehhez képest meglehetősen olcsó (5,5 EUR) volt a világ legnagyobb viaduktján áthajtani. A Millau-i viadukt valóban lenyűgöző. Kinézetre a Megyeri hídhoz tudnám hasonlítani, csak kb 10* akkora. 2,5 km hosszú, viszont több mint 300 méter magas. A körülöttünk elterülő mélység, és a magas pilonok mellett az ember megtapasztalja, hogy milyen kis porszem valójában.

Óriási az az ország. Néhány nap alatt teljesen megváltozik az ember értékrendje. Budapesti ember számára Debrecen, Nyíregyháza, Pécs, stb. messze van. Kint ami 500 km alatt van az közelinek számít. Ebben jelentősen közrejátszik, hogy mindenhova van autópálya vagy autóút. Költséghatékonyságból Lyonban úgy döntöttünk, hogy 47,5 eurót megspórolunk és fizetős utak elkerülésével megyünk át Toulouse-ba. Többnyire autóúton haladtunk, de bizony országutakon is menni kellett. Azonban ez sem okozott gondot ugyanis Magyarországgal ellentétben kint az országutak nem mennek át a falvakon. Az 500 km-es út alatt csupán 4-5 faluba tért be az út. Persze ezt sem bántuk, mivel ezek nagyon hangulatos kis falvak. Építészeti szempontból mindegyik ugyanúgy néz ki. A hegy tetején templom, kolostor vagy szobor látható, és a faluban általában csörgedezik valami patak. Mindenhol parkok és parkosított körforgalmak. Körforgalom körforgalom hátán, de ez mégsem zavaró, mivel nagyon kreatív megoldásokkal dobják fel. Kisebb fákkal, formára nyírt bokrokkal és virágokkal díszítik. Aki követi a Tour de France karékpáros körversenyt, az sok ilyen falucskát láthat. Én azért beillesztek 2 képet. Az elsőnél a kolostort tartottam érdekesnek, mivel elképzelni sem tudom, hogy építették azt oda. A másodiknál pedig egy patakocska látható a háttérben egy hegy tetején álló szobor. A képen aprónak tűnik, de lényegesen nagyobb mint a szabadság szobor.

Szállásra csupán 50 eurót költöttem Toulouse-ban. A többit couchsurfing vagy ismeretség révén oldottuk meg. Így tehát számomra 250 euróba került a túra. Általában nem szoktam számolni a kaját, cigit, stb, mivel azt itthon is megeszi, elszívja az ember. Most azonban ez mégis említésre méltó, mivel az 5-7 eurós sörárak nem a magyar pénztárcához igazodnak. Persze ezt is át lehet hidalni némileg. Egyrészt én 2 tálca sört csomagoltam az útra, másrészt a boltokban 1,5 euróért lehetett kapni 0,33-as Heinekkent. A sörözőkben érdemes lett volna figyelni a Happy Hour akciókat, mert ilyenkor a 6-7 eurós sört 4-5 euróért is meg lehetett kapni. Na ez volt az a rész, ami nem hatott meg. Így is úgy is drága.

A Davidoff 7,20, olaszoknál pl csak 5,40. Ugyanakkor 1-2 euróért egész finom előre gyártott szendvicseket lehetett kapni. Az alapvető élelmiszerek kb azon az áron kaphatóak mint itthon. A kekszek, csokik is kb azon az áron vannak mint itthon, de szerintem kint finomabbak. A csoki ott csoki.

Egyelőre ennyi, amint időm engedi, töltök még fel képeket.

(15:23)

Hazafele úton megálltunk Monacóban, hogy kicsit belenézzünk a hercegség életébe, és hogy menjünk egy kört a legendás pályán. Nizza felől érkeztünk az autópályán, és az alagúton átérve festői táj terült el előttünk. Aki erre jönne, az hagyja otthon a tériszonyát és a trabiját. A hegyoldal nagyon meredek, és a kocsiból nem is látszik a hegyoldalban elterülő miniállam, csak a tenger. Meredek szerpentineken haladunk lefele, és a hegyoldalban lévő villákról csak úgy ordít a gazdagság és a fényűzés. A forgalom sűrűbb, mint a pesti belvárosban. A kocsik többsége átlagos, de rengeteg luxusautó is látható. Az átlagosok a turistáké. :)

Sok-sok kanyar után végre leértünk a hegy lábához, ahol a célegyenes található. F1 rajongóként minden teljesen ismerős volt, de lássuk, hogy is néz ki egy kör Monacóban a hétköznapokon! Az első kanyarban rendőrségi igazoltatás folyt, de minket ez nem érintett. A közel derékszögű kanyar után látszólag egyenes út vezet fel a Casinohoz. Valójában megdöbbentő volt, hogy milyen meredek. A versenyek alatt a TV-n nem is jön át a megdöbbentő dőlésszög. Mi is csak hüledeztünk. A Massenet kanyar után érkeznénk a Casino térre, de a tér felújítás miatt le volt zárva, ezért meg kellett kerüljük. Érdekesség, hogy a terület elzárásához ugyanúgy magas kerítést használnak mint akárhol máshol, de a kerítésen zöld fákkal, bokrokkal díszített kompozíció látható. A tér megkerülését követően visszatértünk a pályára és az F1 leglassabb kanyarját bevennünk. Tudom, hogy már nem Loews a neve, de nekem már így marad. A kerékvetők felgumizva még mindig ott vannak, és nem csak a 180 fokos balkanyar nyújt érdekességet, hanem a kanyar előtt és utáni szakasz meredeksége. Ez szintén nem jön át a közvetítéseken, de itt ugyanolyan meredeken mennek le a tengerhez, mint amilyen meredeken fel a Dévote kanyar után a Casinohoz. A Mirabeau kanyarban jobbra, a tenger felé fordulunk és még mindig meredeken haladtunk lefelé, amíg egészen a parton a Portier kanyarban ráfordultunk a méltán híres alagútra. a Loews-Mirabeau-Portier kanyarkombinációk érdekessége, hogy a több Formula-1-es csapatnak ennek a kombinációnak köszönhetően kellett újraterveznie a felfüggesztést és a kormányművet. Már értem miért. Az elképesztő meredekség és az éles kanyarok nem általánosak az F1-ben.

Az alagútban haladva több helyen is látszódnak a kerekek nyomai, ahogy a falhoz értek. Az alagút folyamatosan jobbra kanyarodik, miközben emelkedik. Az alagútból kiérve a hirtelen napfény valóban nagyon vakító és nem sokkal utána egy meredek lejtő következik a Chicanne-hoz. Ennek érdekessége, hogy a féket már azelőtt kell taposni, mielőtt a bukkanón áthajtana a pilóta. Tehát még nem is látja a kanyart, de már fékezni kell. A Chicanne természetesen nincs ott, így ezt levágtuk. Reméljük utólag nem kapunk boxutca áthajtásos büntetést. :)

A Chicanne-t elhagyva a kikötőben találtuk magunkat, ahol a fenti képeken látható kis gagyi ladikok parkolnak. Követve a pálya útvonalát a kikötő mellett az uszodánál bevettük a bal-jobb, majd jobb-bal chicanne-t és máris megérkeztünk a Rascasse kanyarhoz. A kanyar az ott található La Rascasse étteremről kapta a nevét és 135 fokos. Pénzügyi okokból úgy döntöttünk, hogy nem itt akarunk jól lakni. :) Ezek után a Virage bevétele már könnyedén ment és újra a célegyenesben találhattuk magunkat, ahol a zebrát tekintettük célvonalnak. Az F1 pilóták 1:20 alatt teljesítenek itt egy kört, nekünk ez 9 percbe került. Vegyük figyelembe, hogy mi BMW-vel mentünk, nem Mercivel, meg kellett kerülnünk a Casino teret, gyalogosokat engedtünk át a zebrán, és még egy buszt is kiengedtünk, amikor jelzett a megállóban, hogy elindulna.

Korábban szimulátoron is nagyon tetszett ez a pálya, de őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, hogy ezek után a valóságban lenne merszem padlógázzal végigmenni rajta. Az utcák szűkek, a kanyarok erősek és nagyok a szintkülönbségek. A fülünk így is többször bedugult. Egyébként az egész városra jellemzőek ezek. A kört követően lementünk a kikötőbe kicsit bóklászni, aztán indultunk tovább Genoa felé. A városból kivezető út nagyon meredek volt, tele hajtű kanyarokkal. Minél magasabbra értünk annál szebb panoráma tárult elénk. Mivel én vezettem, ezért nem állt módomban fényképeket készíteni, de a többiek kattintgattak, és amint megkapom a képeket, feltöltöm a galériába.

Nem sok időt töltöttünk itt, de az átjött, hogy nem laknék itt. Egy zsúfolt nagyvárost tessék elképzelni, ami csak abban különbözik más hasonló városoktól, hogy gazdagabbak az emberek. A hercegség rendszámával ellátott autók mind különlegesek voltak, a yachtok meg nagyobbak mint egy ház. Ezzel együtt ez az állandó nyüzsgés, amit a turisták miatt kéne elviselni nem tetszik. A városban látható épületek inkább egy modern paneldzsungelre emlékeztetnek. Minden talpalatnyi helyet kihasználnak. Sőt! van olyan út, ami nem fért volna el a hegyoldalban, ezért mint egy erkély a levegőben lóg a hegyoldalról. Elmentünk alatta, majd 1 hajtűkanyar múlva már rajta voltunk.

Egyszer érdemes megnézni, de engem annyira nem fogott meg, hogy minden áron vissza akarjak menni. Szerintem nagyon exhibicionistának vagy sznobnak kell lenni ahhoz, hogy itt jól érezze magát az ember. Ha lenne pénzem egy ilyen yachtra, akkor tuti, hogy inkább valami nyugodt kis görög szigeten kötnék ki, és nem Monacóban.

(02:44)

Elsőként elnézést kérek, hogy csak most jelentkezek. Már 11 körül hazaértünk, de mivel szinte egész éjjel vezettem, elég fáradt voltam, és egy gyors kutyasétáltatást követően az alvásé lett a főszerep.

Természetesen a hazaút sem telt el kaland nélkül. Délelőtt indultunk Toulouse-ból. A cél Monaco volt, mivel nem sok kitérő árán nézhettük meg a hercegséget. Erről majd az este folyamán jelentkezek egy külön bejegyzéssel.

Úgy terveztük, hogy Monte-Carlo utcáit elhagyva Genoaban megállunk és megnézzük az olasz-spanyol meccset. Nem álltunk jól idővel, ezért már korábban letértünk a pályáról, és Abengaban kötöttünk ki. Hangulatos tengerparti kisváros. Árpi és Tamás beültek meccset nézni a kocsmába, mi pedig Csabával tettünk egy kis sétát a parton. Mivel a csomagtartó legalján volt a fürdőcuccom, úgy döntöttem, hogy ezúttal nem vizezem össze magam.

Közben Csaba állapota egyre csak romlott, így inkább beült a kocsiba. Egész úton egyre rosszabbul volt. Erős mellkasi fájdalmai voltak és nehezen vett levegőt. Ez addig fajult, hogy amíg a fiúk meccset néztek, én elvittem Csabát a helyi kórházba. Szerencsére a nővérke és a dokinő is tudott angolul. Felvették az adatait, és közben már meg is kezdődtek a vizsgálatok. Kiderült, hogy lázas, a vérnyomása rendben, a pulzusa kicsit magas. Azonnal kis mobil EKG eszközzel is készítettek méréseket. Csaba ekkor már a rengeteg elektródától úgy nézett ki mint valami torz router. Persze ez is rendben volt, szóval a szívéről a tüdejére kezdtek el fókuszálni. Közben már be is kötötték az infúziót. Nagyon profin végezték a dolgukat. Ezt követően elvitték még egyéb vizsgálatokra is, amit jeleztek, hogy el fognak tattani egy darabig. Szóval visszatértem a városba a srácokhoz, hogy válságstábot üljünk. Ez sem ment olyan könnyen. Amikor bejöttünk a kórház területére, akkor téptem egy parkoló cetlit. 80 cent óránként. Ja, csak a pénz meg Tamáséknál volt, a kocsiban csak pár centet találtam. Visszabattyogtam a váróba és a betegektől összekalapoztam a parkolójegy árát.

Visszaérve a partra óriási dudálás, lengenek az olasz zászlók, karneváli hangulat. Nem volt kérdéses számomra, hogy a meccset az olaszok közben megnyerték. A fiúkkal tanakodni kezdtünk, hogy mi legyen. A legnagyobb problémát az okozta, hogy a toulouse-i bringabérléseknél bringánként 150 EUR-t zároltak a kártyákon, így 750 EUR-hoz nem tudtunk hozzáférni. Zsebben összesen 40 EUR, a tank meg üres és még az olasz autópálya díjat is ki kell fizetni. Ráadásul közben a kórházból olyan hírek jöttek, hogy Csabát mentőautóval át akarják szállítani egy másik városba és 1 hétig bent akarják tartani.

Én meg még korábban annak drukkoltam, hogy ne legyen hosszabbítás a meccsen, hogy mihamarabb hazaérjünk. A pénzproblémát Attila barátom révén sikerült megoldani, így a kórház felé vettük az irányt, de előbb tankolni akartunk. Benzinkút volt, de csak automata, ami meg nem fogadta el a kártyámat. Pedig pénz volt rajta.

Megérkeztünk a kórházhoz, ahol Csaba épp a papírmunkát intézte, hogy saját felelősségére kiengedjék. Tüdőgyulladást diagnosztizáltak nála, de az infúzióktól jobban lett. Közben leszállt az est, kifizettük a parkolócetlit és útra keltünk. A pályán az első kúton megálltunk tankolni és a shopban simán működött a kártya. Laza utunk volt. Tamással váltottuk egymást, és mivel hátul Micimackó volt műsoron, a ritka és rövid megállóknak köszönhetően a napfelkeltét már a szlovén hegyekben csodálhattuk. Szó szerint, mivel folyamatosan szembe sütött a nap.

170 km-re Pesttől már éreztem, hogy fáradok, és nem akartam kockáztatni, így félre álltam és cserét kértem. 11-re már itthon is voltam. Összességében kalandokkal teli két hét áll mögöttünk, amikről majd írok még beszámolókat, mivel erre egyszerűen nem volt időm és energiám.

(20:42)

Összepakoltuk a cuccokat, elköszöntem Athostól és a családtól, majd elindultunk hazafelé. Valamikor délután érkezünk meg Monacóba. Felrakjuk a kocsit a pirosra, és hazasétálunk. :)

Komolyra fordítva a szót, egy rövid városnézés erejéig megállunk, de aztán spurizunk haza. Terveink szerint kedden napközben érkezünk majd haza, persze ez attól is függ, hogy mennyire leszünk fáradtak és mennyit kell megállnunk.

Otthonról töltök fel majd még képeket, videókat, beszámolókat, amikre egyszerűen nem volt időm eddig.

(09:53)

Innen a távolból is Boldog Születésnapot kívánok! Sietek haza!

(01:27)

Azt hiszem mindent elárul a mai mérkőzésről, hogy a belgák már rég az öltözőben voltak, mi pedig még kb. 15-20 percig együtt ünnepeltünk a csapattal. Nem férhet hozzá kétség, hogy az elmúlt két hétben ez a csapat összekovácsolt egy nemzetet. Nem emelnék ki senkit, mivel mindenki hozzátette a magáét. Csodálatos emlékeket szereztünk, amik felejthetetlenek maradnak. Nagyon köszönöm a csapatnak, hogy büszke magyarok tízezreit hozta el ebbe a csodálatos országba, és olyan teljesítménnyel leptek meg minket, hogy büszkén mehettünk bármerre. A franciák és az ellenfeleink is elismeréssel beszéltek a magyarokról, és sokan nekünk szurkoltak az itteniek közül is.

Azt hiszem a szurkolók is kitettek magukért. A mérkőzés előtt sokan kérdezték, hogy lesz-e vonulás itt is, mert nagyon szeretnék látni. Volt vonulás és ugyan nem mérhető ahhoz amit Marseille-ben csináltunk, de azért itt is nagyon élvezetes volt. Kisebb volt a létszám, de a lelkesedés annál nagyobb. És hogy mennyire tetszett a helyieknek? Kérem szépen minket is meglepett, hogy az út felénél vizes palackokat és kis pohárkában koktélparadicsomokat osztogattak. Jól is esett. A paradicsom nagyon finom lédús volt, a vizes palackok pedig oltották a szomjunkat ebben a nagy melegben. Amerre mentünk, sokan fotóztak, videóztak, sőt, többen csatlakoztak is hozzánk. Még néhány belga is.

Egyedit alkottak a szurkolók, és egyedit alkotott a csapat is. A mérkőzés után gratuláltunk és sok sikert kívántunk a belgáknak. Ők is gratuláltak nekünk a szurkolásért. A meccs nagy részében leszurkoltuk őket. Még 0-3-nál is hangosabban szólt  "Az éjjel soha nem érhet véget..." mint ők. A meccs utáni ünneplésről nem is beszélve. Nem értették, hogy mit ünneplünk 0-4 után, de nagyon tetszett nekik a hozzáállás. Nekem is.

Holnap reggel elindulunk haza, de utunk nem ér véget. Ősszel jönnek a VB-selejtezők, és szerintem pillanatok alatt el fognak fogyni a jegyek, mert ennek a csapatnak nem lehet nem szurkolni.

(01:08)

Mindenképpen be akartunk menni este a városba, mert egyrészt látni akartuk kivilágítva is, másrészt arra számítottunk, hogy Bordeux-hoz hasonlóan itt is jó lesz a hangulat. Az egész ott kezdődött, hogy FANZONE zárva, környéken egy lélek sincs. Nem baj, mentünk tovább felfedezni a még nem látott helyeket. Elvétve találkoztunk magyarokkal. Éjfélig tartott a rettentően gyenge horvát-portugál meccs, de hangulattalan volt az egész.

Újra nyeregbe pattantunk és kószáltunk a városban. A belgák mindenhol buliztak, magyarok alig voltak. Egy sétáló utcában belefutottunk egy leánybúcsúztató buliba, és amikor rájuk csöngettünk, hogy utat kapjunk, az egyikük elkiáltotta magát, hogy "Tour de France". Erre felálltak sorban, és úgy tapsoltak nekünk, mint ahogy a rendes touron szoktak a befutónál. Néhány közös fotó, és már mentünk is tovább a partra. Közben énekeltünk, amit a helyiek ritmusos tapsolással segítettek. A parton megittunk pár sört, majd hazatekertünk.

Most indulunk a városba bóklászni, és este 6-tól lesz a vonulás a stadionba. 9-kor pedig megkezdjük a belgák elleni mérkőzést a legjobb 8-ba jutásért.

(12:07)

Reggel úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a város dél-keleti részén található űrközpontba. Bringákat béreltünk, és nekivágtunk. A térkép persze nem jelezte, hogy a 6 km-es útból 4-et hegynek felfele kell megtenni. De megérte.

35 euro volt a jegy, ezért úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be. Aztán kiderült, hogy a bejáratig be lehet menni. Én várakoztam a bringáknál, amíg a többiek bementek. Aztán cseréltünk. Én azonban kicsit ravaszabb voltam, és bementem a kávézóba, aminek a másik oldalán volt egy kijárat az űrközpont területére. Szóval bejutottam ingyen.

Nagyon eltökéltnek kell lenni, hogy egy ilyen kis Szojuz kapszulába beüljön az ember.

A háttérben a MIR egy állomás a látható. Szerencsére be lehetett menni körbe járni. Nagyon picike, nem tudom, hogy nem bolondultak meg benne. A rengeteg kis kapcsoló meglehetősen nyomasztóvá teszi az egészet. A zsilipeken alig lehet átférni. Szerintem szkafanderben simán beszorulnék az átjárókba.

Ez az Ariane 5 hordozó rakéta. Teljesen be lehetett menni alá, és mögötte az épületbe is. Összességében nagyon megérte bemenni, hogy testközelből láthassak műholdakat, űrteleszkópokat, és a fenti eszközöket.

Árpi nem tartott velünk, mert Ő mindenképpen meg akarta csinálni a gulyást. Pont végeztem a körutammal, amikor hívott, hogy kész a kaja. Nyeregbe pattantunk, és visszatértünk a szállásra, ahol végre egy jót ettünk. Még úgy is jó volt, hogy itt az alapanyagok felét nem is lehet kapni.

(15:29)

Nos, mint kiderült a ghánai vacsoránk valójában gaboni. Mivel nyolcan marakodtunk egyetlen döglött csirkén, és gondolom ez ott is így megy, szóval valóban nemzeti kaját ettünk, tradicionális módon. Mindegy melyik nemzetét, gondolom ebben nincs differencia. Mindenki azt az egy tálat akarta megragadni, amiben a hús volt. :) Egyébként a csirke méreteiről csak annyit, hogy kinyújtózva is elfért a kuktában. A hozzá kínált saláta viszont tényleg különleges volt. Uborka, saláta, cukkini, kukorica, hagyma, retek, paradicsom, sárgarépa tuti volt benne. Gondoltam is, hogy jó a sárgarépa, mert legalább rendeset fogunk hányni tőle. De nem. A hozzá kínált szósz nagyon ízletessé tette ezt az egészet. Miután pillanatok alatt eltüntettük az asztalról a kaját, héjában főtt krumplit kínáltak és sárga cseresznyét. Összességében jól laktam, semmi panaszom nem lehet a kosztra.

A fenti képen Athos látható, aki miatt a környéken már hőssé váltam. Christian elég nagy hírverést csinált a dologból és néha zavarban is vagyok emiatt, mert vadidegen emberek mosolyogva köszöntenek. És az Ő butaságának köszönhetjük a mai csirkemarcangolást is. :)

A városról rengeteg képet csináltam, de egyszerűen lehetetlen lenne mindent megemlíteni. Ezért csak néhány apróság. Elsőként lássuk, hogy bringáztam!

A kreativitás nagyon jellemző a városra. Az alábbi képen erre láthattok egy jó példát. A virágokból, és fűből összerakott kompozíciók önmagukért beszélnek. Éles szemű olvasóim a háttérben a szaletli alatti padon egy csövest is felfedezhetnek amint épp alszik, de próbáljunk a virágokra koncentrálni! No meg rám. Többen is jeleztétek, hogy hiányoltok a képekről, és mint láthatjátok igyekeztem ezt is figyelembe venni.

Mint látható mi már virtuálisan magasba emeltük a trófeát. :)

Utoljára hagytam ezt a képet, mert ennek a története nem csak a különleges fa miatt érdekes. Amikor kitaláltam, hogy beállok az ágak közé, felmerült, hogy pár napja már nem támadott meg semmilyen állat. Sem szar sem csípés formájában, és mondtam is a többieknek, hogy valószínűleg valami mérges tarantella rejtőzik ott, ami arra vár, hogy bepótolja a kimaradt napokat. Ezzel mindenki egyet értett, de vállaltam a kockázatot. Jelzem sem pók, sem mérges kígyó nem rejtőzött ott. Vagy csak aludt. :) A lényeg, hogy túléltem a kalandot.

Most pedig jön a megérdemelt pihenés. Holnap csinálunk nekik egy babgulyást, mivel már hallottak róla, de még nem ettek. Persze hogy nem. Abban van hús is... :)

(23:44)